~Érzelmek otthona~

Van egy könyv egy nagy teremben, az életkönyve ez, sok-sok kép van benne, s millió fejezet, mely leírja az emberek életét, megmutatja mennyit érünk, benne van, a születésünk, s az hogy meddig élünk. Leírja szomorúságunkat, vágyainkat, örömünk, megmondja, hogy ki lesz gazadag, s ki lesz szegény közülünk. Vérből vannak a betűi, nem egy színes költemény, hisz az is benne van, hogy az élet milyen kőkemény, kegyetlen és visszataszító történetek sora, rablók, gyilkosok és elmebetegek kora. Egyik este arra jártam, s én is fellapoztam, sok mindent megértettem, amit eddig nem is tudtam Ráébredtem arra, hogy az élet nem csak játék és mese, mert szomorú volt a könyv, bánattal volt tele. Hátat fordítottam hát s el akartam indulni, de zajt hallottam, s muszáj voltam megfordulni. Kinyílt a könyv s egy sötét oldalt láttam, egyre világosabb lett, amint fölé álltam. Elolvastam lapjait, s megtöröltem arcomat, egy képet láttam magamról, s mellette a sorsomat.

Valakit megismerni,
Hirtelen megkedvelni,
Végül egy nap belé szeretni.
Küzdeni érte,
Hogy úgy szeressen, ahogy Őt Te!
Küzdeni szerelméért, egyetlen szerelmes szaváért,
Te légy benne, neked szóljon; egy ilyen mosolyáért.
Egy érintésért, egy csókért,
Egy simogatásért, egyetlen ölelésért.
Egyetlen pillanatért, egyetlen érzésért,
Mikor csak az van benned, hogy a szíve már a Tiéd!
De ha elbuktad a küzdelmet,
Már semmi más nincs benned.
Csak annyi, hogy elvesztetted,
És egy kérdés: Mi értelme élned?
Szeretni reménytelenül, szeretni azt, kit nem lehet,
Mikor látod, hogy boldog, a szeme ragyog, de nem melletted.
Küzdeni, és kaparni a földet,
S a fájdalomban már-már kiég a lelked.
Szeretni úgy, hogy odaadod a büszkeséged,
Szeretni úgy, hogy eldobod érte életed.
De te még látod a reményt, és még egyszer megalázod magad,
Hátha most rádöbben, hogy téged szeret, hátha most sikert arat.
De nem kellesz neki,
És az önbecsülésed a porban marad.
Kit imádtál,szerettél,
Úgy kellett neked, mint egy falat kenyér,
A Tiéd nem lehet,és bele pusztul tested-lelked,
Hervadozik szíved,
S egy nap ezt olvassák feletted:
"Élt, mert született, Meghalt, mert szeretett"
Egy nap felnőni, Reménytelenül szeretni, Fájdalommal szívedben hazug
mosollyal élni,
A maró könnyeket eltitkolni, S a földi életet elhagyni,
Ez az élet, semmi más, Harc, szeretet, fájdalom és csalódás!

Néha az ember azt hiszi, hogy jön majd valaki, aki magával hoz egy másik világot... Aztán rájössz hogy ő is ezen a Földön él... Pedig pont ez a lényeg... Hogy jöjjön valaki, aki ezen a Földön él... És hozzon el egy világot... De ne egy másikat, hanem ezt... A miénket... Csak kicsit másképp... Jöjjön valaki, akivel máshogy látod a világot... Akivel máshogy éled meg a mindennapokat... Akivel szebbek lesznek az álmos reggelek... És még szebbek az éjszakák... Akivel a percek óráknak tűnnek, az órák pedig perceknek... Aki ott tud hagyni a szívedben valamit, ami akkor is segít szebbé alakítani a valóságot, ha ő nincs melletted...

Levél helyett... Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember.. s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek